A Kételkedés Füstkvarc Homálya

A tükörbe nézek, de nem magamat látom. Inkább egy torz másolatot, amit a kétely szövevényes árnyéka festett oda. A Füstkvarc homálya ereszkedik a lelkemre, elnyelve a fényt, ami olykor még fel-felcsillan bennem. Vajon elég jó vagyok? Vajon képes vagyok rá? Vajon érdemes vagyok a szeretetre, a boldogságra? A kérdések kígyózó kötelékei szorítják a torkomat, elfojtva a választ, ami mélyen belül ott rejtőzik.

Aztán eszembe jut egy régi történet. Egy magról, ami kételkedett abban, hogy valaha is fává növekedhet. Kételkedett a nap melegében, az eső áldásában, a föld tápláló erejében. Mégis, valami mélyebb ösztön hajtotta, valami, ami erősebb volt a kételynél. És a mag gyökeret eresztett, majd szárba szökkent, dacolva a bizonytalansággal.

Nekem is ezt kell tennem. Elfogadni a kételyt, mint a Füstkvarc homályát, ami a bölcsességhez vezető úton kísér. Mert a kétely nem ellenség, hanem tanító. Megmutatja, hol vannak a gyenge pontjaim, hol van szükségem megerősítésre. És emlékeztet arra, hogy a növekedés sosem fájdalommentes. A növekedéshez hit kell. Hit önmagamban, a képességeimben, és abban a végtelen potenciálban, ami mindannyiunkban ott szunnyad. A kétely sötétségében is ott pislákol a remény parazsa, csak engedni kell, hogy lángra lobbanjon.