A Kételkedés Füstkvarc Köde

A reggeli köd felszállni látszik, de valami más is oszlik lassan bennem. Egy ideje érzem ezt a furcsa, szürke fátylat a gondolataim körül. A Kételkedés Füstkvarc Köde ez, mely lassan, alattomosan kúszik be a lélek rejtekeibe. Nem a cinizmus hideg lehelete, sokkal inkább a bizonytalanság finom, ám annál erőteljesebb fullasztása.

Tegnap este egy idős asszonnyal beszélgettem a parkban. Azt mondta, a hit olyan, mint egy apró láng a szélben. Óvni kell, mert a legkisebb kétely is elfújhatja. Akkor még nem értettem igazán. Most, hogy a köd egyre sűrűbb, már igen.

Mert a kétely nem csupán a világ dolgaiban való bizonytalanság. Sokkal mélyebbre hatol. Megkérdőjelezi a saját intuíciódat, a szereteted valódiságát, az álmaid értelmét. Suttogva sugallja, hogy nem vagy elég jó, nem vagy elég okos, nem vagy elég erős.

Olyan ez, mint egy labirintus, ahol minden út a kiindulóponthoz vezet vissza. Keresed a kiutat, de a köd eltorzítja a távolságokat, a valóságot. Minden lépés bizonytalan, minden döntés nehézkes.

De a köd nem örök. Mint minden illúzió, ez is múlandó. Ahhoz, hogy feloszlattassam, szembe kell néznem vele. Fel kell ismernem, hogy a kétely nem az igazság, csupán egy torz tükörképe. Meg kell kérdőjeleznem a kérdéseimet. Meg kell találnom azt a belső fényt, ami képes áttörni a ködön. Talán a hit lángját kell újraélesztenem, amit az idős asszony említett. Nem a vak hitet, hanem a bölcs bizalmat. Azt a tudatot, hogy még a sötétségben is van út, még a bizonytalanságban is van lehetőség. És hogy a legfontosabb lépés mindig a következő, még akkor is, ha nem látom tisztán, hová vezet.