A Kételkedés Füstkvarc Labirintusa

Oly sokszor bolyongtam már ebben a labirintusban, a kétség szürke füstje pedig mindig sűrűbbnek tűnt, mint legutóbb. Éreztem a hideg kőfalakat magam körül, tapintottam a bizonytalanság ködét, ami lassan, de biztosan átjárta a csontjaimat. Azt hittem, ismerem minden zegzugát, minden csalóka sarkát, mégis mindig új utak nyíltak előttem, amelyek csak mélyebbre vezettek a bizonytalanság sötétjébe.

Egy alkalommal, mikor már azt hittem, teljesen elvesztem, egy apró, repedezett tükörre bukkantam a falon. Belenéztem, és nem a kétségbeesett, riadt tekintetemet láttam, hanem egy régi énem tükörképét, aki még hitt önmagában, aki bízott az intuíciójában. Mintha egy pillanatra a múlt fényessége szűrődött volna át a füstön, emlékeztetve arra, hogy létezik kiút.

Akkor értettem meg. A kétség labirintusa nem külső hely, hanem a saját elmém alkotása. A tükör pedig nem más, mint az emlékeztető: a válaszok bennem rejlenek. A kijárat kulcsa nem a bizonyosság keresése a külvilágban, hanem a saját belső hangom meghallása, a magamba vetett hit újratanulása. Onnantól kezdve a labirintus füstje lassan oszlani kezdett, ahogy lépésről lépésre haladtam a saját igazságom felé. Ma is időnként eltévedek, de már tudom, hol keressem a tükröt, és hogyan találjak vissza a fényre.