A Kételkedés Füstszürke Ködfátyla

Oly sokszor halljuk, hogy bíznunk kell a megérzéseinkben, a belső hangunkban. De mi van akkor, ha ez a belső hang nem tisztán cseng, hanem egy füstszürke ködfátyolon át hallatszik? Ahol minden sugallat mögött ott lappang a kétely, a "mi van, ha mégsem?". Mintha a lelkünk egy rég elhagyott padlásszobája lenne, ahol a fény alig szűrődik be a poros ablakokon, és a homályban minden árnyék félelmetes szörnyeteggé torzul.

Emlékszem, egyszer egy idős asszony, akinek a tekintetében ott élt az egész világegyetem bölcsessége, azt mondta nekem: "A kétely nem ellenség, gyermekem, hanem egy tükör. Megmutatja, hol van még munka, hol van még félelem, amelyet fel kell oldanod." És igaza volt. A kétely nem azt jelenti, hogy vakon kell hinned bármiben is, hanem hogy figyelmesnek kell lenned. Meg kell vizsgálnod a félelmeidet, meg kell kérdőjelezned a hiedelmeidet, és meg kell találnod a saját igazságodat a csendben.

A ködfátyol lassan oszlani kezd, ahogy a türelem napfénye rásüt. Ahogy elfogadjuk a kételyt, mint egy ideiglenes kísérőt az utunkon, nem pedig egy áthatolhatatlan falat, a félelem szörnyei eltűnnek, és a padlásszoba lassan megtelik fénnyel. És talán, csak talán, a belső hangunk végre tisztán, érthetően szólal meg. Nem azért, mert a kétely teljesen eltűnt, hanem mert megtanultuk elfogadni és értelmezni a szavait.