A Kételkedés Gyöngyház Szürke Köde

A hajnali köd lassan oszlott a völgy felett, gyöngyház szürke fátyolként borítva a tájat. Én pedig ott álltam a ködben, éppen olyan zavarosan és bizonytalanul, mint maga a táj. Kételkedtem. Kételkedtem a döntéseimben, a képességeimben, sőt, még abban is, hogy jó úton járok-e.

Mintha a kétely egy hűvös, nedves lepelként nehezedett volna a lelkemre, elszívva minden melegséget és bizonyosságot. Emlékszem, egy idős asszonyra, akit a hegytetőn ismertem meg. Évekig élt magányosan, a természet ritmusát követve. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan találja meg a helyes utat az életben. Azt válaszolta, hogy sosem szabad elnyomni a kételyt, mert az a bennünk lakozó bölcsesség egyik hangja. A kétely nem feltétlenül a félelem jele, hanem egy lehetőség, hogy mélyebbre ássunk, hogy megkérdőjelezzük a látszólagos igazságokat, és hogy megerősítsük a hitünket.

Akkor értettem meg, hogy a kétely nem ellenség, hanem egy szövetséges. Egy szövetséges, aki arra ösztönöz, hogy alaposabban vizsgáljuk meg a dolgokat, hogy tiszta szívvel és elmével hozzuk meg a döntéseinket. A gyöngyház szürke köd nem elrejt, hanem épp ellenkezőleg, láthatóvá teszi a rejtett részleteket, a finom árnyalatokat, amiket a ragyogó napsütés eltakarna. Ahogy a köd lassan felszállt, én is éreztem, hogy a kétely leple oszladozik a lelkemről, és a helyét átveszi a megerősödött bizalom. Bizalom önmagamban, az intuíciómban, és a bennem rejlő erőben.