A Kételkedés Holdkő Labirintusa

A kétely... néha úgy telepszik ránk, mint sűrű köd egy őszi hajnalon. Nem látunk tőle semmit, csak a lábunk elé, és még azt is homályosan. Megbénítja a lépteinket, elbizonytalanítja a szívünket. Én Holdkő Labirintusnak hívom. Mindig éjszaka épül, a lelkünk mélyén, a Hold fényének ezüstös csillogásában. Falai álmokból, félelmekből és régi sebekből épülnek.

Emlékszem, egykor én is eltévedtem benne. Egy fontos döntés előtt álltam, és a fejem tele volt "mi van ha..." kérdésekkel. Minden lehetséges forgatókönyvet végigjátszottam, de csak egyre jobban belegabalyodtam. Aztán egy éjszaka, a labirintus közepén, a Hold fénye erősebben ragyogott. Megláttam egy pici, alig észrevehető ösvényt. Nem volt feltűnő, nem kínált biztos utat, de hívott.

Követtem. Nem volt könnyű, mert az ösvény tele volt törmelékkel, régi fájdalmak emlékeivel. De ahogy haladtam előre, a Hold fénye egyre tisztábban világított, és a labirintus falai lassan elhalványultak. Végül kiértem a szabadba. A kétely köde felszállt, és megláttam a csillagokat.

Akkor értettem meg, hogy a kétely nem feltétlenül ellenség. Lehet egy kapu is. Egy kapu, ami arra hív, hogy mélyebbre ássunk magunkban, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel, és hogy bízzunk az intuíciónkban. A Holdkő Labirintus mindig ott lesz a lelkünk mélyén, de már nem kell félnünk tőle. Mert tudjuk, hogy a Hold fénye mindig vezetni fog minket. És hogy a kiút mindig bennünk van.