A Kételkedés Holdponty Uszonyai

Éjjelente, mikor a város fényei elhalványulnak és az égbolt bársonya kibomlik, gyakran érzem a kételkedés hűvös uszonyait simogatni a lelkem felszínét. Nem a kétségbeesés bénító ereje ez, hanem a bizonytalanság finom, szinte suttogó jelenléte. Mintha egy holdponty úszkálna bennem, hol felbukkanva mutatva az utat, hol pedig alámerülve, homályba burkolva a jövőt.

Történt egyszer, hogy egy aprócska faluban élt egy idős asszony, aki híres volt bölcsességéről. Az emberek messziről jöttek, hogy tanácsot kérjenek tőle. Egy nap egy fiatalember érkezett hozzá, tele kételyekkel. Nem tudta, melyik utat válassza az életben, minden döntése nehézségekkel teli volt. Az asszony nem adott neki azonnali választ, hanem elvitte a falu melletti tóhoz. Megmutatta neki a vizet, melyben ezüstös holdpontyok úszkáltak. "Látod őket?" – kérdezte. "Ők is néha elbizonytalanodnak, elveszítik a tájékozódásukat a sötétben. De nem állnak meg. Úsznak tovább, bíznak a megérzéseikben, és a fényben, amit a hold tükröz a víz felszínén."

A fiatalember megértette. A kételkedés nem feltétlenül gyengeség. Lehetőség a mélyebb önismeretre, a belső iránytű finomhangolására. A holdpontyok uszonyai emlékeztetnek arra, hogy a bizonytalanságban is van szépség, és hogy a bizalom, mint a holdfény, mindig ott van, hogy vezessen minket. Ne félj a sötéttől, mert a holdfény éppen ott ragyog a legfényesebben. És ne feledd, még a legkisebb hal is képes megtenni a maga útját az ismeretlen vizeken.