A Kételkedés Jégvirágos Ablaka

Emlékszem, gyermekként mennyire szerettem a téli reggeleket. Kint zúzmarás hideg, bent a kályha melege, és az ablaküvegen ott virágzott a tél tündéri kertje. Jégvirágok, sosem láttam két egyformát. Mindegyik egy apró csoda, a fagy varázslatos ecsetvonása. Aztán ahogy felnőttem, valahogy a jégvirágok elvesztették a bájukat. A csodálat helyét a kétség vette át. Vajon elég vastag az a jég? Nem fog betörni az ablak? Vajon nem fázik a kinti madárkák?

Évek teltek el, és a kétség jégvirágai bensőmben is elszaporodtak. Minden új lehetőséget, minden álmot, minden apró örömöt befagyasztottak. A kételkedés sziszegő szele elűzte a remény melegét. Azt hittem, ezzel óvom magam a csalódástól, pedig valójában a szépségtől fosztottam meg magam.

Egy nap, egy barátom mesélt egy régi mestertől hallott tanításról: "A kétség nem ellenség, hanem őrző." Megértettem. A kétség nem feltétlenül a bizalmatlanság jele. Lehet, hogy csupán a tudatosságom hangja. Nem elfojtani kell, hanem meghallgatni. Megvizsgálni, vajon jogos-e a félelem, vagy csupán a régi sebek visszhangja? Vajon a jégvirág az ablakot védi, vagy eltakarája a napfényt?

Azóta is figyelem a belső jégvirágaimat. Nem harcolok ellenük, de nem is engedem, hogy elborítsák az egész lelkemet. Megvizsgálom őket alaposan, aztán hagyom, hogy a bizalom napfénye lassan felolvassza őket. Mert a valódi védelem nem a kétség jégpáncélja, hanem a szív bölcsessége és a lélek rugalmassága. És néha, ha nagyon csendben vagyok, még hallom a jégvirágok suttogását: "Légy óvatos, de soha ne feledd el a csodát.