A Kételkedés Ködbe Vesző Lépései

Olykor, mint sűrű köd ereszkedik ránk a kételkedés. Nem a világban, hanem önmagunkban. Vajon elég jó vagyok? Vajon helyes úton járok? Vajon képes vagyok megtenni, amit meg kell? A kérdések hálóként fonják be elménket, és megbénítják a lépteinket. Emlékszem, egyszer egy régi tölgyfához ültem le, a gyökerei közt keresve a választ. A fa mozdulatlanul állt, de éreztem, ahogy a mélyben lévő gyökerei szilárdan kapaszkodnak a földbe. Mintha azt súgná: "A viharok jönnek és mennek, de a gyökereim tartanak." Értettem. A kételkedés viharában is meg kell találnunk a gyökereinket. A hitet önmagunkban, a szeretetet, ami táplál minket, és a célt, amiért megszületünk. A köd nem örök. Ha kitartóan lépdelünk előre, egyszer csak feloszlik, és a napfény ismét beragyogja az utunkat. Ne félj a kérdésektől, mert azok vezetnek el a válaszokhoz. De ne engedd, hogy a kételkedés gyökere mélyebbre hatoljon, mint a bizalom magja. A lélek tudja az utat, csak néha elfelejtünk hallgatni rá.