A Kételkedés Obszidián Barlangja

A kételkedés egy sötét, mély barlang. Obszidián falai elnyelik a fényt, a bizalom parányi szikráit is. Ott ül benn az ember, fázósan, maga köré húzva a kétségek köpenyét. Hallgatja a visszhangokat, amik felerősítik a félelmeit, a múlt hibáit, a jövőbeli buktatókat. „Nem vagy elég jó,” suttogja a barlang, „sosem leszel az.”

Egy nap, egy vándor tévedt ebbe a barlangba. Nem akarta meglátogatni, véletlenül botlott bele. Ő is hallotta a suttogást, ő is érezte a hideget. De a köpenye alatt egy apró lámpást hordott, a remény lámpását. Lassan, óvatosan elővette, és gyenge fénye táncolni kezdett a falakon. Nem űzte el a sötétséget teljesen, de megmutatta, hogy az obszidiánban ott rejtőznek a szivárvány színei is.

A vándor nem harcolt a kételkedéssel. Nem próbálta lerombolni a barlangot. Egyszerűen csak világított. Emlékeztette magát és a barlangot arra, hogy a sötétség nem a vég, hanem a lehetőség, hogy meglássuk a bennünk rejlő fényt. Hogy minden kérdésben ott rejtőzik a válasz csírája is. A lámpás fénye nem változtatta meg a barlangot egyik napról a másikra, de lassan, fokozatosan, az obszidián elkezdett visszatükrözni egyre több színt. A suttogás halkabb lett, a köpeny könnyebb. És a vándor végül megtanulta, hogy a kételkedés nem ellenség, hanem egy tükör, ami segít jobban látni önmagunkat.