A Kételkedés Obszidián Barlangjai

A kételkedés sötét obszián barlangjai mélyen a lelkünk alatt húzódnak. Hűvösek, visszhangosak, és minden lépésünk neszt felerősítik, mintha ezer suttogó hang próbálna eltéríteni az utunktól. Egy régi legenda szerint minden kétely egy-egy csepp fekete tintát hullajt a lelkünk kristálytiszta vizébe, lassan homályossá téve a tisztánlátás ajándékát.

Én is jártam ebben a barlangban. Épp egy új fejezet kezdődött az életemben, tele ígéretekkel és lehetőségekkel. De ahogy közelebb értem a megvalósuláshoz, a kétely kígyózó árnyai megnyúltak és körbefontak. Vajon elég jó vagyok? Vajon képes vagyok rá? Vajon nem áltatom magam?

Egy napon, a barlang legmélyebb pontján, ahol a sötétség a legsűrűbb volt, megláttam egy apró fényt. Egyetlen gyertya lángja táncolt a távolban. Ahogy közelebb mentem, egy idős asszony alakja bontakozott ki a homályból. A tekintete mély és bölcs volt, mint egy csillagos égbolt.

„Tudom, mit keresel” – mondta. „A kivezető utat.”

„De hogyan találhatom meg, ha mindenhol csak sötétség van?” – kérdeztem kétségbeesetten.

Az asszony elmosolyodott. „A kétely nem az ellenséged. Ő az őrződ. Arra tanít, hogy alaposan vizsgáld meg az ösvényt, mielőtt rálépsz. De ne hagyd, hogy a félelem elvakítson. A fényt mindig magadban hordozod. Emlékezz rá, ki vagy valójában.”

A kezébe vett egy darab obsziánt, és átnyújtotta nekem. „Ez emlékeztessen arra, hogy a sötétségben is megtalálhatod a tisztánlátást. Figyeld meg, mit mutat a tükörképed. Ne a félelmeidet, hanem a lehetőségeidet lád benne.”

A gyertya fényénél megvizsgáltam az obsziánt. Valóban, mélyén egy hal