A Kételkedés Óceánkék Mélysége

Néha úgy érzem, a kételkedés egy hatalmas, óceánkék mélység, amibe bele lehet fulladni. Nem a világban való kételkedés, hanem az önmagamban. Abban, hogy elég jó vagyok-e, elég erős, elég bölcs ahhoz, hogy végigmenjek az utamon. Mintha egy láthatatlan kéz állandóan a vállamra nehezedne, suttogva a fülembe: "Nem vagy elég. Nem fog menni."

Évekkel ezelőtt egy idős, bölcs asszonnyal találkoztam a hegyekben. Látta rajtam a bizonytalanságot, a kételyek árnyékát az arcomon. Azt mondta: "A kételkedés nem ellenség. Hanem egy próbatétel. Egy lehetőség, hogy még mélyebben megvizsgáld önmagad, és megtaláld a választ, ami mindig is ott volt benned."

Aztán elmesélte egy kis hal történetét, aki a tenger mélyén élt. Azt hallotta a többi haltól, hogy létezik egy gyönyörű, napfényes világ a víz felett. De félt felúszni, mert attól tartott, hogy nem bírja a nyomást, hogy nem tud lélegezni a levegőben. Végül, a kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Felúszott, és meglátta a napot, a felhőket, a madarakat. Rájött, hogy a félelme alaptalan volt, és hogy képes volt arra, amire azt hitte, soha nem lesz képes.

Néha nekem is fel kell úsznom a felszínre. Nézz szembe a kételyeimmel, és merjek hinni abban, hogy elég vagyok. Mert a legmélyebb kétségek között is ott rejtőzik a bizonyosság, a képesség, hogy ragyogjak. A kételkedés óceánkék mélysége nem egy sír, hanem egy bölcső. Egy hely, ahol a lélek megtanulhat úszni, lélegezni és élni.