A Kételkedés Ólom Szobrai

A kertben álltam, a rózsák között. Illatuk édes volt, szinte bódító, mégis, belül valami szúrós, hideg maradt. A kétely ólom szobrai sorakoztak bennem. Mindegyik egy-egy kérdés, egy-egy "Mi van, ha…?", egy-egy apró félelem, ami az örömbe fúródott, mint egy tüske. Vajon elég jó vagyok? Vajon helyesen cselekszem? Vajon az, amit hiszek, valóban igaz? A szobrok súlya alatt szinte görnyedtem.

Ekkor egy pillangó szállt a vállamra. Nem volt különlegesebb, mint bármelyik másik, mégis, ahogy ott pihent, éreztem a könnyedségét, a bizalmát. Nem kérdezett semmit, csak volt. Egyszerűen engedte, hogy a virágok, a napfény, a szél átjárja. Hirtelen megértettem. A kétely önmagában nem rossz, hisz ösztönöz a mélyebb megértésre. De ha engedem, hogy eluralkodjon rajtam, megbénít, megfoszt az élet örömétől. A pillangó a szabadságot testesítette meg, a hitet, hogy minden úgy alakul, ahogy annak lennie kell. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a napfény felolvassza az ólom szobrokat. Nem tűntek el teljesen, de könnyebbek lettek, áttetszőbbek. És a helyükön virágok kezdtek nyílni. A bizalom apró, illatos virágai.