A Kételkedés Ólom Szürke Köve

A Kételkedés ólom szürke köve sokszor a szívünk közepére pottyan. Nem hívtuk, nem kértük, mégis ott van, nehéz és hideg. Észrevétlenül lopja el a derűt, a lendületet, a hitet önmagunkban. Mintha egy láthatatlan kéz húzná le a szánkat, fogná vissza a szavainkat, mikor a leginkább ki kellene állnunk magunkért. Mintha egy sötét árnyék vetülne mindenre, amit szeretünk, amit építünk.

Emlékszem egy öreg tölgyre a hegytetőn. A viharok marcangolták, a villámok hasították, mégis állt szilárdan, mélyen gyökerezve a földben. Egyszer megkérdeztem tőle: "Hogyan bírod ezt a sok megpróbáltatást? Nem kételkedsz soha abban, hogy érdemes-e tovább élned?"

A tölgy lassan felelte, levelei susogva: "Én nem a vihart nézem, hanem a napot. Nem a repedéseket számolom, hanem az új hajtásokat. Tudom, hogy a gyökereim erősek, és a Nap mindig visszatér. Miért kételkednék a tavaszban, mikor a tél is elmúlik egyszer?"

Akkor értettem meg, hogy a Kételkedés nem más, mint a félelem suttogása, a hitünk próbája. Ha a Kételkedés ólom szürke köve a szívünkbe pottyan, emlékezzünk a tölgyre. Emlékezzünk a Napra, a gyökerekre, a tavaszra. És emlékezzünk arra, hogy mi is képesek vagyunk gyökeret ereszteni a szeretetben, a reményben és az önmagunkba vetett hitben. És a Kételkedés köve előbb-utóbb elporlad, a helyén pedig virág nyílik.