A Kételkedés Ólomkristály Csillagai

Éjjel van. A kert sötétjében ülök, a csillagok halványan pislákolnak a fátyolos égbolton. Ma a kétely kopogtatott nálam. Nem a megszokott, gyötrő, éles hangon, hanem egyfajta finom, suttogó szorongásként. Kétségbe vont mindent, amiben hittem. Azt sugallta, talán tévedek, talán az egész spirituális utam csupán egy önámítás, egy menekülés a valóságtól.

Aztán eszembe jutott egy régi mese, amit a nagymamám mesélt a sötét erdőről, ahol minden árnyék szörnyeteggé változik a bizonytalan vándor szemében. De a bölcs vándor nem hátrált meg, hanem tüzet gyújtott. A tűz fénye eloszlatta az árnyakat, és megmutatta, hogy a félelmetes alakok valójában csupán fák és bokrok.

A kétely is ilyen. Árnyékjáték a tudatunkban. A félelem táplálja, a bizonytalanság erősíti. De ha bátrak vagyunk, és szembeszállunk vele, kiderülhet, hogy csupán egy illúzió. Nem kell elűzni, harcolni ellene. Elég, ha megfigyeljük, tanulunk belőle. A kétely taníthat alázatra, arra, hogy soha ne higgyük magunkat tévedhetetlennek. Emlékeztethet, hogy az út maga a cél, és nem a megérkezés.

Talán a kétely az univerzum kedves, de kicsit huncut módja, hogy ne lustuljunk bele a komfortzónánkba. Hogy újra és újra megkérdőjelezzük, amit tudunk, és keressük a mélyebb igazságot. Most már nem félek tőle. Tudom, hogy az ólomkristály csillagok hidegek és távoliak, de mégis ott vannak, és a maguk módján világítanak a sötétségben. És talán éppen a fényük ad erőt ahhoz, hogy továbbmenjek az utamon.