A Kételkedés Ólomkristály Kelyhe

Oly sokszor kínálják nekünk ezt a kelyhet, az Ólomkristály Kelyhet, csordultig töltve a Kételkedés sötét vizével. Ismerős az íze, egy furcsa fémes bizsergés, ami végigfut a gerincünkön, amikor egy álom túl nagynak, egy cél túl távolinak tűnik. Amikor a szívünk suttogása elhal a világ zajában, és a kétség árnyai hosszabbra nyúlnak a valóságnál.

Emlékszem egy idős kertészre, aki egy elhagyatott kertet gondozott. Az emberek azt mondták, sosem lesz itt virág, csak tövis és gaz. Ő azonban minden nap gondozta a földet, táplálta a kis hajtásokat, még akkor is, amikor semmi jele nem volt a változásnak. Amikor kérdeztem tőle, hogyan tud ennyi reményt táplálni, azt felelte: „A kétely egy mag, amit ha elültetünk a szívünkben, gyökeret ereszt, és elnyom minden szépet. Én inkább a hit magjait ültetem, még akkor is, ha nem látom azonnal a virágokat.”

És igaza lett. Egy napon a kert virágba borult, színesebben és illatosabban, mint valaha. A kételkedés ólomkristály kelyhe ott maradt a polcon, porosodva, elfeledve. Mert rájöttem, hogy a hit nem a bizonyosság hiánya, hanem az elhatározás, hogy a fény felé fordulunk, még akkor is, ha a sötétség látszik erősebbnek. A kétely csupán egy illúzió, egy vizuális torzítás a lélek tükrében. Ha letesszük a kelyhet, a tükör kitisztul, és meglátjuk a bennünk rejlő végtelen lehetőséget.