A Kételkedés Ólomkristály Palotája

Léptem be az Ólomkristály Palotába, melyet a Kételkedés szőtt körém. Mindenhol tükrök, torzítva, kétségbe vonva a valóságot. „Ki vagy te?” – visszhangozta a fal. „Mit érsz?” – kérdezte a csillogó padló. A szív szorult, a lélek reszketett. Ó, a Kételkedés mestere! Milyen ügyesen építi fel ezt a börtönt az elme mélyén!

Észrevettem egy apró repedést az egyik tükrön. Belenéztem. Nem a torz képem láttam, hanem egy apró virágot, mely a kristályba szorult. Egy ibolya, mely a remény lilájával ragyogott a sötétségben. Eszembe jutott egy régi asztrológiai bölcsesség: néha a legmélyebb sötétségben rejtőzik a legnagyobb fény magja. A Kételkedés csak addig hatalmas, amíg elhisszük, hogy nincs kiút.

A virágra fókuszáltam. Lassan, de biztosan a repedés nőni kezdett. A kristály morzsolódott. Egyre több fény szűrődött be. A Palota kezdett omladozni. Végül, egyetlen erőteljes lélegzetvétellel összetörtem a tükröt. Az ibolya kiszabadult. Elültettem a szívem kertjébe. Most, minden kétely pillanatában rá nézek, és emlékezem: a Kételkedés Palotája csak illúzió. A valódi erő bennem lakozik, a remény virágában, mely a legkeményebb kristályt is képes megtörni.