A Kételkedés Ólomkristály Palotája

Olykor, drága Lélek, a Kételkedés ólomkristály palotájában találjuk magunkat. Magas falak, hideg fények, és minden sarkon egy torz tükörkép. Ez a palota a szívünk köré épül, téglánként formázva a bizonytalanság cementjéből. Elhiteti velünk, hogy a belső iránytűnk hibás, hogy a megérzéseink csupán illúziók, hogy a sorsunk egy másik, sokkal sötétebb útra van kijelölve.

Emlékszem, egyszer egy erdő szélén találtam egy apró madárfészket. A madárkák épp akkor bújtak ki a tojásból, vakon és védtelenül. A mamamadár – mintha érezte volna a jelenlétem – riadtan felrepült, és egy távoli ágról figyelte a fészkét. Én pedig éreztem, ahogy a kétely elkezd építkezni bennem: "Biztosan jó helyen van a fészek? Nem lesznek ragadozók? Vajon elég élelmet tud szerezni a mama?"

És akkor hirtelen megértettem. A Kételkedés az a félelem hangja, ami a szeretetet próbálja védeni. Csak épp rossz módszert választ. Ahelyett, hogy erőt adna, lebénít. Ahelyett, hogy inspirálna, visszahúz. Ahelyett, hogy megengedné a szívnek, hogy szárnyaljon, bebörtönzi egy ólomkristály palotába.

Azon a napon, az erdő szélén, elhatároztam, hogy nem engedem tovább a Kételkedésnek, hogy uralkodjon rajtam. Tudtam, hogy a mamamadár bízik az ösztöneiben, bízik a szeretetében, bízik a természet rendjében. És nekem is ezt kell tennem. Meg kell tanulnom meghallani a belső hangot, még akkor is, ha néha gyenge és bizonytalan. El kell engednem a kontrollt, és bíznunk kell a sorsban, még akkor is, ha nem látjuk a teljes képet. Mert a szeretet erősebb a félelemnél, és a hit fényesebb az ólomkristálynál.