A Kételkedés Ólomkristály Váza

Olyan ez, mint egy nehéz, ólomkristály váza. Gyönyörűen csiszolt, a fény megtörik rajta, csillogó szivárványt vetítve a falra. De maga az anyag, amiből készült, átkozottul súlyos. A kételkedés vázája.

Egész életemben cipeltem. Minden ígéretes virágot, minden szívből jövő mosolyt, minden fellobbanó reményt ebbe a vázába tettem. Aztán a kételkedés súlya lehúzott, a virágok elhervadtak, a mosolyok elhalványultak, a remény szirmait pedig a vázában rekedt, savanyú vízben találtam megfonnyadva.

Aztán egy nap, egy öregemberrel találkoztam a parkban. Meglátta a vázát, és annyit mondott: "Szép darab, de tudod, nem muszáj megtartani."

Én persze csak néztem rá értetlenül. "De hát mi mást tegyek a virágaimmal?" – kérdeztem.

Az öregember elmosolyodott. "Ültesd el őket. Vagy engedd, hogy a szél elvigye a magjaikat. Ne zárd őket bezárva egy nehéz, ólomkristály vázába, amit a kételkedés táplál."

Akkor értettem meg. A kételkedés nem a valóság, hanem egy választás. Egy választás arra, hogy bezárjam magam, hogy ne merjek bízni, hogy ne higgyek a szépségben és a lehetőségben. A váza nem védi meg a virágaimat, csak megöli őket.

Elkezdtem hát széttörni a vázát. Nem volt könnyű. Az ólomkristály makacsul ellenállt, a repedések élesek voltak. De minden egyes töréssel együtt valami könnyebbé vált bennem. A kételkedés darabjai lassan porrá omlottak, és a szív helyén végre szabadon áramolhatott a fény.

Most már tudom, a virágoknak nem vázára van szükségük, hanem földre, napfényre és vízre. És nekem is.