A Kételkedés Ólomszürke Köve

A naplemente vörös fátyla lassan ereszkedett a tájra, mikor elindultam a hegytető felé. Minden lépésemmel a kétely ólomszürke köve nehezebben húzott lefelé. Vajon jó úton járok? Vajon elég erős vagyok? Vajon van értelme az egésznek? Suttogta a kétség a fülembe, mint egy gonosz szellem. Tudtam, hogy nem szabad engednem neki, de a szívem mélyén valahol talán mégis hittem a szavainak. A csillagok lassan gyúltak ki az égen, ahogy felértem a csúcsra. Ültem a hideg kövön, és néztem a völgyet. Egyszerre csak megértettem valamit. A kétely nem az ellenségem. Ő csak egy őrző, aki arra figyelmeztet, hogy ne feledkezzek meg az alázat fontosságáról. Ő az, aki emlékeztet arra, hogy minden útkereszteződésnél megálljak egy pillanatra, és hallgassak a belső hangra. A kétely ólomszürke köve talán nehéz, de nélküle könnyen elveszíthetném az irányt, és eltávolodhatnék önmagamtól.