A Kételkedés Szürke Ködfátyla

Olyan napokon, mikor a Nap nem süt át a reggeli párán, és a bizonytalanság sűrű ködfátyolként telepszik a szívemre, nehezen látom tisztán az utat. Ilyenkor a kétség hangjai felerősödnek, elnyomva a bensőm mélyéről származó, igaz útmutatást. Mintha egy elvarázsolt erdőbe tévedtem volna, ahol minden lépés egy lehetséges szakadék felé vezethet.

Tegnap egy idős asszonnyal találkoztam a piacon. A szeme olyan mély és bölcs volt, mint egy ősi fa gyökerei. Megérezte a bizonytalanságot, ami körülvett. "Látom a ködöt a szemedben, gyermekem," mondta halkan. "De ne feledd, a köd nem örök. A Nap mindig ott van, csak néha takarva." Aztán elmesélt egy történetet egy kisfiúról, aki elveszett az erdőben. Ahelyett, hogy a félelem irányította volna, a szívére hallgatott, és követte a leggyengébb suttogást is, amíg végül rátalált a haza vezető ösvényre.

Rájöttem, hogy a kételkedés nem az ellenségem. Ez egy lehetőség. Egy lehetőség arra, hogy mélyebbre ássak magamban, hogy megkérdőjelezzem a hiedelmeimet, és hogy erősebbé váljak. Ahelyett, hogy a félelem irányítana, választhatom a bizalmat. Bízhatok abban, hogy a Nap, még ha most rejtve is van, hamarosan áttöri a ködfátylat. És talán, csak talán, a ködön keresztül még szebbnek és ragyogóbbnak tűnik majd, mint valaha. A kételkedés egy tanító, egy hívás a mélyebb önismeretre. Egy meghívás, hogy a ködfátyol mögött meglássam a ragyogást.