A Kételkedés Szürke Kőlabirintusa

Mikor a Nap a Nyilas jegyében jár, s a kalandvágy tüze lobban bennünk, a Kételkedés szürke kőlabirintusa váratlanul tárul fel előttünk. Mintha egy hűvös, ködös reggelen ébrednénk egy ismeretlen városban, ahol minden utca ugyanolyan, minden ajtó zárva, s a szívünkben lakó iránytű hirtelen meghibásodott.

Emlékszem, egykor egy festőművész kereste fel a falum bölcs öregasszonyát. Tele volt álmokkal, színekkel, vibráló képekkel, ám a Kételkedés kígyója már befészkelte magát a lelkébe. „Ki fogja megvenni a képeimet?” – kérdezte szomorúan. „Érdemes egyáltalán folytatnom?” Az öregasszony mosolygott, s egy kavicsot vett fel a földről. „Ez a kavics önmagában nem sokat ér” – mondta. „Ám ha egy épület alapjává válik, vagy egy mozaik apró, de fontos eleme lesz, máris értelmet nyer a léte. Ugyanígy van a te művészeteddel is. Ne a külső megerősítésre várj, hanem arra a belső tűzre, ami lángra lobbantotta az alkotás vágyát.”

A művész elgondolkodott, s a Kételkedés labirintusának falai lassan omlani kezdtek körülötte. Rájött, hogy az igazi érték nem a sikerben, hanem az alkotás örömében rejlik. A Nap a Nyilasban arra emlékeztet, hogy higgyünk az intuíciónkban, merjünk kockáztatni, s ne hagyjuk, hogy a kétely árnyéka elnyelje a fényünket. Mert még a legszürkébb kőlabirintusból is kivezet egy ösvény, ha a szívünk mélyén tudjuk, merre van az igazi otthonunk.