A Kételkedés Szürke Tollpihéi

Tudod, kedves Olvasó, van az a pillanat, amikor a szíved mélyén lévő igazság oly tisztán ragyog, mint a hajnali Nap. Érzed, hogy jó úton jársz, hogy a sorsod felé lépsz. Aztán jönnek a kétségek, mint szürke tollpihék, finoman szállingózva, befedve a tüzet. Először csak egy-egy, alig észrevehetően, de aztán egyre több és több, míg végül a ragyogás elhalványul, és csak a szürkeség marad. Mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná a lelked.

Én is átéltem ezt. Egy olyan álom lebegett előttem, ami minden porcikámat betöltötte, egy olyan hivatás, amihez éreztem, hogy a lelkem mélyén hívást kaptam. De a kétségek, a "Mi van, ha nem sikerül?", a "Ki vagy te, hogy azt hidd, képes vagy rá?" lassan elleptek. A belső hang, ami egykor olyan tisztán vezetett, most halk, bizonytalan suttogássá változott.

És akkor megértettem valamit. A kétségek nem az ellenségeim. Ők nem azért vannak, hogy lerombolják az álmaimat, hanem hogy megerősítsenek. Mint a szél, ami a gyenge fát kidönti, az erőset pedig még mélyebbre gyökerezteti. A kétségek a lehetőség, hogy megvizsgáljam, mennyire erős a hitem, mennyire mélyen hiszek abban, amit csinálok. Ha a kétségek legyőznek, akkor talán még nem voltam elég erős. De ha szembenézek velük, ha megkérdezem magamtól, hogy miért hiszek, és a válasz erősebb, mint a félelem, akkor a kétségek elszállnak, a tollpihék feloszlanak, és a ragyogás újraéled, még fényesebben, mint valaha. Mert a sötétség csak a fény hiánya. És a kétségek csak a hit hiánya.