A Kételkedés Tejfehér Köde

Valamikor réges-régen, egy sosemvolt kolostor kertjében élt egy idős szerzetes, aki arról volt híres, hogy sosem kételkedett semmiben. Nem a hit vakbuzgalmával, hanem a szív mélyéből fakadó bizonyossággal élt. Egy nap egy fiatal tanítvány érkezett hozzá, tele kérdésekkel és kétségekkel. A tanítvány aggódott, mert úgy érezte, a kétségei elválasztják őt a spirituális úttól, mintha sűrű, tejfehér köd borítaná be az ösvényt előtte. A szerzetes elmosolyodott, és azt mondta: „A köd nem ellenség. A köd a lelkünk tükre. Nézd csak, hogyan ragyog a reggeli napfény a ködön keresztül, gyöngyházfényű fátylat alkotva. A kétségeid nem gyengítenek, hanem kérdésekre ösztönöznek, és a kérdések a tudás kapui.” Aztán fogott egy pohár vizet, beletett egy csipetnyi sót, és megkóstolta. „Sós,” mondta. Aztán kivitte a tanítványt a kolostor tavához, szórt egy csipetnyi sót a tóba, és megkóstoltatta a tó vizét a tanítvánnyal. „Érzed a só ízét?” kérdezte. „Nem,” felelte a tanítvány. „Látod? A kétségeid olyanok, mint a só. Ha egy kis pohárban tartod őket, elkeserítenek. Ha a szíved óceánjába engeded őket, elvesznek a végtelenben, és csak az igazság marad.” Attól a naptól kezdve a tanítvány nem a kétségei ellen harcolt, hanem megtanulta beengedni őket, megvizsgálni, és elengedni, ahogyan a köd is felszáll a nap fényében.