A Kételkedés Zafír Sivatagja

A végtelen homokdűnék között vándoroltam, a szívemben zafírkéken vibráló kétellyel. A nap könyörtelenül perzselt, a szomjúság kínozott, és minden lépésem bizonytalan volt. Egy hang, mely mintha belőlem szólt volna, folyton azt suttogta: "Nem éred el. Soha nem fogod megtalálni a forrást. Fordulj vissza."

Már majdnem engedtem a csábításnak, szinte éreztem a reménytelenség bénító súlyát, amikor megpillantottam egy apró, szikkadt növényt a homokba kapaszkodva. Látszott rajta a küzdelem, a szomjúság nyomai, mégis élt. Kitartott.

Megálltam előtte, és éreztem, ahogy valami megváltozik bennem. Ha ez a kis növény, ami ennyivel kevesebb erőforrással rendelkezik, képes dacolni a körülményekkel, akkor nekem sincs jogom feladni. A kétely még mindig ott vibrált, de már nem volt olyan erős. Éreztem, hogy bennem is ott rejtőzik az a fajta szívósság, az a mélyen gyökerező életerő.

Akkor értettem meg, hogy a kétely nem feltétlenül ellenség. Lehet a társam is az úton. Arra emlékeztet, hogy legyek éber, figyelmes, és ne vegyem készpénznek semmit. Arra ösztönöz, hogy mélyebbre ássak magamban, és megtaláljam a saját forrásomat, a saját belső vizemet, ami táplál és éltet, még a legszárazabb sivatagban is. A zafír kékje immár nem a reménytelenséget, hanem a kitartást, az éberséget és a belső erőmet tükrözte vissza. A kétely nem tűnt el, de többé nem féltem tőle. Tudtam, hogy vele együtt is megtalálom a vizet.