A Kétely Kék Jégvirágai

A kétely néha olyan, mint egy halkan hulló hó. Eleinte szinte észrevétlen, gyönyörű, kristálytiszta. Aztán egyre csak gyűlik, míg végül vastag, hideg takarót von mindarra, ami fontos. Mintha kék jégvirágok borítanák a szív ablakát, elfedve a belső nap melegét. Emlékszem, mikor először éreztem ezt a dermesztő érzést. Egy régóta dédelgetett álmom valósulni látszott, mégis, ahelyett, hogy repesett volna a lelkem, apró, szúró gondolatok kezdtek el mardosni. Vajon elég jó vagyok? Meg tudok majd felelni az elvárásoknak? Mi lesz, ha kudarcot vallok? A kétely kígyóként tekeredett körém, mérgező leheletével befeketítve a reményt. Tudtam, hogy nem szabad hagynom, hogy eluralkodjon rajtam. Ahogy a nap sugarai felolvasztják a jégvirágokat, úgy nekem is a belső fényemre kellett támaszkodnom. Emlékeztetnem kellett magam mindarra, amiért elkezdtem, mindarra, ami bennem lakozik. Mert a kétely csak egy illúzió, egy árnyék, ami akkor tűnik hatalmasnak, amikor elfelejtjük, hogy a fény mindig velünk van. A bizalom lángja mindig erősebb, mint a kétely kék jégvirágai.