A Kétely Sárkánykő Börtöne

A kétely néha úgy telepszik ránk, mint egy súlyos sárkánykő börtön. Falai vastagok, hidegek, sötétek, és minden egyes kő a múlt sebeit, a kimondatlan félelmeket, a be nem teljesült álmokat hordozza magában. Azt suttogja: "Nem vagy elég. Nem érdemled. Elbuksz." Ez a börtön, éppúgy, mint a valóságos, önmagunk teremtménye. Én magam építettem, kő köre, a bizonytalanság homokjára. Emlékszem, egy esős napon, mikor a Mars szemben állt a Neptunusszal, különösen erősen éreztem ezt. Azt hittem, a csillagok állnak ellenem, pedig valójában én hadakoztam a saját, legmélyebb igazságommal.

Bent, a sötétben, csak a saját szívverésem zaja hallatszott, mely egyre gyorsult, egyre kétségbeesettebbé vált. Próbáltam a falakat feszegetni, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Aztán, egy váratlan pillanatban, mintha egy apró repedés jelent volna meg az egyik kövön. Egy halvány, alig észrevehető fénycsík szűrődött be rajta. A kíváncsiság legyőzte a félelmet, és közelebb léptem. A fény egy gyönyörű, ragyogó pillangó képét mutatta, mely a falra volt festve. Egy pillangó, mely a reményt, a változást, a metamorfózist szimbolizálta.

Akkor értettem meg, hogy a kétely nem legyőzhetetlen. Hogy a sárkánykő börtön nem örök. Hogy a falakon belül is létezik fény, csak meg kell találnom a repedéseket, azokat a pici, alig látható pontokat, ahol az igazság, a szeretet, az önbizalom fénye beszűrődhet. És ami a legfontosabb: hogy én magam vagyok a kulcs a szabaduláshoz. Az a pillangó nem véletlenül került oda. Én festettem oda. Én helyeztem el a reményt a sötétség közepén. Onnantól kezdve a pillangó képére