A Kimondatlan Kérdések Kék Madara

Van úgy, hogy a lelkünk mélyén egy olyan kérdés lappang, ami olyan régóta ott él, hogy már elfelejtettük a hangját, sőt talán azt is, hogy létezik. Olyan, mint egy kék madár a legsűrűbb erdő közepén, melynek szépségét csak a legritkább pillanatokban pillantjuk meg, egy röpke árnyék, egy halk szárnycsattogás, amit azonnal el is vetünk, mondván, csak a képzeletünk játszik velünk. Pedig ez a madár a válaszok kulcsát rejti, a kulcsot, ami felnyitja az addig zárva tartott kapukat.

Ez a kimondatlan kérdés gyakran a saját árnyékunkban rejtőzik, abban a térben, ahol nem merjük feltenni magunknak, amit igazán tudni szeretnénk. Talán félünk a választól, talán attól, hogy a valóság összetörné a gondosan felépített illúzióinkat. De éppen ez a félelem tart fogva, és éppen ez a madár, ez a kérdés a szabadulásunk záloga.

Ahogy a tavaszi napfény áttör a felhőkön, úgy törhet át a tudatunkon ez a kérdés is, ha teret adunk neki. Nem kell erőltetni, nem kell sürgetni. Elég csak lecsendesedni, belélegezni a csendet, és figyelni. Mint mikor egy rég elfeledett dallam úszik be a fejünkbe, úgy bukkanhat fel ez a belső kérdés is, a maga finom, de kitartó suttogásával. Ne ijedjünk meg tőle, ne temessük vissza sietve a tudatalattink mélyére. Engedjük, hogy szárnyra keljen, engedjük, hogy a fényre emelkedjen. Lehet, hogy a válasz nem azonnal érkezik, lehet, hogy csak egy érzés, egy megérzés formájában bontakozik ki. De ha egyszer kimondtuk magunknak, ha egyszer a tudatunkba emeltük, a kék madár elvezeti hozzánk a válasz fonalát. Akkor majd rájövünk, hogy a legnagyobb titkok nem kívül, hanem bennünk lakoznak, és a legfontosabb kérdésekre a lelkünk adja a legőszintébb fele