A Kimondatlan Szavak Suttogó Kertje

Léleknaplóm lapjain ma egy olyan érzésről elmélkedem, amely gyakran láthatatlanul fonódik be életünk szövetébe, mégis súlyosabb terhet jelenthet, mint bármely kimondott szó: a hallgatásról. Nem arról a békés csendről beszélek, amelyben megpihenhet a lélek, hanem arról a hallgatásról, amely mögött ott rejtőzik a sérelem, a félelem, a szeretet kifejezésének elhalasztása. Mintha mindannyian egy belső kertet gondoznánk, ahol a kimondatlan szavak válnak virágokká vagy éppen gyomokká. Vannak itt olyan apró, illatos bokrok, amelyek sosem nyíltak ki, mert a dicséret, a bátorítás kimondatlan maradt. Ott vannak a tüskeágas, árnyékos növények, amelyek a megbocsátás hiányzó szavaiból sarjadtak, és sűrűn takarják a napfényt. És ott vannak a legszebb, legnemesebb virágok is, amelyek a szerelem, az elismerés, a hála kimondatlan ígéretei, melyek sosem jutottak el a címzetthez, és hervadtan omlanak össze a láthatatlan földön. Hányszor álltunk a küszöbön, készen arra, hogy megnyissuk szívünket, de a félelem, a büszkeség, vagy egyszerűen a "majd máskor" ígérete visszatartott minket? Aztán eljön a nap, amikor a kert kapuja bezárul, és a kimondatlan szavak gyönyörű, vagy éppen mérgező virágai örökre elszáradnak. Az idő múlásával ráébredünk, hogy a hallgatás sokszor több kárt okoz, mint az őszinteség – még akkor is, ha az fájdalmas. Mert a kimondott igazság lehetőséget ad a gyógyulásra, a növekedésre, a megértésre. A hallgatás azonban lassan, szinte észrevétlenül mérgezi a kapcsolatokat, hagyja elenyészni a szeretetet, és egyre mélyebb szakadékokat ás. A mai napon tehát arra hívom a lelkem, és a tiédet is, hogy látogassunk el a kimondatlan szavak suttogó kertjébe