A Kimondatlan Szavak Szelíd Szelídje

Mélyen belül, a lélek csendes kamráiban, gyakran őrzünk olyan szavakat, amelyek sosem találtak utat a világba. Ezek nem a félrenyelt sértések, sem a félelembe zárt titkok, hanem azok a gyengéd, hívogató mondatok, melyeket egykor valakinek szántunk. Egy bátorító suttogás, egy elkésett köszönöm, egy hiányzó megbocsátás. Olyanok ezek, mint a tenger mélyén alvó kagylók, melyek sosem nyíltak ki, hogy gyöngyüket megmutassák. Érezni a súlyukat? Talán nem, hiszen nem okoznak fájdalmat. Mégis, ha elég csendben figyelünk, hallhatjuk őket, ahogy ott zsonganak a mellkasunkban, egy puha, soha el nem múló rezgésként.

Azt hisszük, elvesznek, vagy feloldódnak a feledés homályában. Pedig nem. Ezek a kimondatlan szavak a lélek szellőjéül szolgálnak, láthatatlan áramlatként táplálva a belső kertet. Még ha sosem értek is célba, az energia, ami létrehozta őket, nem vész el. Ott van, és formálja a lényünket, finomítja a látásmódunkat, és egyfajta megfoghatatlan bölcsességet ad. Mintha minden egyes ilyen el nem küldött üzenet egy kis darabka csillagpor lenne, ami belénk épül, és láthatatlanul ragyog. Nem kell bánkódnunk miattuk, nem kell keresnünk a módját, hogy utólag kiszóljunk velük. Inkább fogadjuk el őket, mint a létezésünk részét. Engedjük, hogy a szelíd szellő tovább fújja ezeket a mondatokat, táplálva a megértést, a befogadást és azt a titokzatos erőt, amellyel csendben tudunk szeretni, anélkül, hogy minden szót kimondanánk. Hiszen a lélek mélyén zajló kommunikáció gyakran sokkal erősebb, mint bármilyen hangos szó.