A Kimondatlan Szó Emlékparkja

Mindannyian cipelünk magunkban egy láthatatlan, suttogó térképet. Nem országok és tengerek, hanem elhallgatott igazságok, elfojtott érzések és a soha ki nem mondott szavak labirintusa ez. Van egy hely ezen a térképen, amit én „A Kimondatlan Szó Emlékparkjának” neveztem el. Ott, a lélek mélyén, poros padokon ülnek azok a mondatok, melyeknek szárnyakat adhattunk volna, de félelemből, büszkeségből, vagy épp a helytelen időtől tartva visszatartottuk őket.

Ott van az a bocsánatkérés, amit sosem ejtettünk ki ajkunkon, miközben tudtuk, a másik lélek epedezik utána. Ott rejtőzik a szeretetnyilatkozat, melyet szívünk lángolt, de torkunkon elakadt, s most halvány parázsként pislákol az emlékezet homályában. A kimondatlan szó néha fájdalmasabb, mint a legélesebb kritika, mert hiánya egy űrt hagy maga után, egy be nem töltött vákuumot, ami hosszú éveken át szívhatja energiánkat.

Gondoljunk csak a Merkúrra, a kommunikáció égi hírnökére. Amikor retrográdba fordul, hajlamosak vagyunk befelé fordulni, újra átgondolni a kapcsolatainkat, a szavainkat. Talán nem véletlen, hogy ilyenkor gyakrabban bukkan fel bennünk a vágy, hogy rendbe tegyünk valamit, kimondjuk, amit régóta rejtegetünk. Ez az időszak lehetőséget ad arra, hogy belépjünk a Kimondatlan Szó Emlékparkjába, és végre megpihenjünk egy-egy padon. Lehet, hogy már túl késő a címzettnek eljuttatni az üzenetet, de magunkban kimondani, papírra vetni, vagy egyszerűen csak tudatosítani a hiányt, felszabadító lehet.

Mert a szavak nem csak a külvilág felé teremtő erők. Belső valóságunkat is formálják. Amikor kimondatlanul hagyunk valamit, az nem tűnik el. Csak átköltözik a lélek rejtekébe, ahol súlyként nehezedik ránk, vagy éppen hiányként f