A Kimondhatatlan Szavak Rejtett Fénye

Vajon hány szót rejtegetünk magunkban? Hány érzést fojtunk el, hány gondolatot nem engedünk felszínre, mert félünk, mert szégyelljük, mert azt hisszük, értelmetlen, vagy épp túl nagy terhet róna a világra? Mint a Hold, mely hol telis-tele ragyog, hol vékony sarlóvá apad, úgy változik a kimondhatatlan szavak súlya is bennünk. Néha könnyed, puha fuvallat, máskor ólomnehéz teher, mely a mellkasunkat nyomja, szinte megfojt. Gyakran állunk a kimondatlanság mezsgyéjén, a szavaink ott vibrálnak a nyelvünk hegyén, készen arra, hogy életre keljenek, de valami mégis visszatart. Talán egy régi seb, egy múlhatatlan félelem, egy örökölt mintázat, mely arra int: maradj csendben. Pedig a kimondatlan szavak nem tűnnek el. Nem párolognak el, mint a reggeli harmat. Éppen ellenkezőleg. Belénk íródnak, mint egy titkos hieroglifa, melynek jelentését csak mi ismerhetjük – vagy épp mi sem. Ezek a belső titkok, ezek a csendes monológlétünk részei, melyek gyakran alakítják a valóságunkat anélkül, hogy tudnánk róla. Gondoljunk csak arra, hányszor éreztük már, hogy valami feszít belülről, és csak akkor oldódott fel a görcs, mikor kimondtuk azt a bizonyos gondolatot, akármilyen nehéz is volt. Vagy hányszor éreztük úgy, mintha egy láthatatlan fal választana el minket a világtól, csupán azért, mert nem mertük megosztani azt, ami a szívünkön feküdt. A kimondatlan szavak éppúgy energiával bírnak, mint a kimondottak, csak épp befelé hatnak. Mint a Skorpió jegyében született lélek, mely mélységes titkokat őriz, úgy a kimondatlan is mélyen rejtőzik, de hatása annál erősebb. Itt az ideje, hogy engedjük felszínre őket, hogy megengedjük magunknak a sebezhetőséget, a nyíltságot. Hogy tudatosítsuk: minden