A Kiszolgáltatottság Akvamarin Könnycseppje

A vihar után, amikor a hullámok még háborgó emlékei szinte égetik a homokot, néha találok egy-egy akvamarint. Nem csiszolt, nem tökéletes, hanem nyers, éppen csak annyira áttetsző, hogy a fény megcsillanjon benne. Pont, mint a kiszolgáltatottság érzése.

Sokáig tartottam magam erősnek, olyannak, aki a saját sorsának kovácsa. Aztán jött egy időszak, amikor minden kifolyt a kezemből. Mintha egy láthatatlan erő sodort volna magával, a döntéseim súlytalanok lettek, a tervek értelmüket vesztették. Először dühös voltam. Dühös a világra, az emberekre, magamra. Aztán a düh átcsapott kétségbeesésbe. Kiszolgáltatva éreztem magam, mint egy hajótörött a nyílt tengeren, kapaszkodva egyetlen deszkadarabba.

Ekkor jött el a felismerés pillanata. A kiszolgáltatottság nem feltétlenül gyengeség. Lehetőség is. Lehetőség arra, hogy megengedjem a világnak, a sorsnak, a létezésnek, hogy támogasson. Hogy elengedjem a kontrollt, és bízzak abban, hogy valami nagyobb erő vigyáz rám. Nem kell mindent egyedül cipelni. Nem kell mindig erősnek lenni.

A kiszolgáltatottság akvamarin könnycseppje emlékeztet arra, hogy néha jó megengedni magunknak, hogy gyengék legyünk. Hogy kérjünk segítséget. Hogy bízzunk. Mert a mélyben, a háborgó hullámok alatt ott van a csendes óceán, és az a víz, ami elárasztott minket, az a víz hordoz is minket. Csak el kell engednünk a görcsös kapaszkodást, és hagyni, hogy lebegjünk. Hagyni, hogy a víz vigyen.