A Kiszolgáltatottság Ezüst Hálója

Néha úgy érzem, pókfonál vékony, ezüst háló borít be. Nem szorít, nem fojtogat, de minden mozdulatomat követi, finoman jelezve, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva a világnak, a sorsnak, a láthatatlan erőknek. Ez a háló a valóság, sűrűbb, mint a levegő, és néha elfelejtem, hogy létezik. Azt hiszem, irányíthatok, tervezhetek, de aztán egy váratlan esemény, egy apró, de annál fájdalmasabb felismerés emlékeztet: nem én vagyok a rendező.

Aztán eszembe jut egy kép. Egy kis madár, aki elesett a fészkéből. Egyedül, sebezhető, kitéve az elemeknek. De mégis, ott van benne a túlélés ösztöne, a remény, a vágy, hogy visszajusson a biztonságba. És valaki, talán egy arra járó, talán egy gondoskodó kéz, felemeli őt, és visszateszi a fészkébe.

A kiszolgáltatottság nem feltétlenül gyengeség. Lehetőség is. Lehetőség arra, hogy alázatosabbak legyünk, hogy meglássuk a segítségre szorulókat, hogy elfogadjuk a sorsunkat, és hogy bízzunk abban, hogy mindig van valaki vagy valami, ami vigyáz ránk, még akkor is, ha nem látjuk. A háló továbbra is ott van, de már nem félek tőle. Tudom, hogy a szálak között a szeretet és a gondoskodás is ott rejtőzik. És ez elég.