A Kiszolgáltatottság Tejopál Csendje

Olykor, amikor a Hold a Halakban jár, érzem, ahogy a falak elmosódnak, a határok elvékonyodnak köztem és a világ között. Ilyenkor a legkönnyebb elveszni a másik ember érzéseiben, átvenni a terheit, mintha azok a sajátjaim lennének. A kiszolgáltatottság ilyenkor nem gyengeség, hanem egyfajta transzcendencia. Egy tejopál csendje, amelyben feloldódik az én, és csak a tiszta, szűretlen empátia marad.

Egy régi történet jut eszembe egy remetéről, aki a hegyekben élt. Napjai az imádság és a meditáció körforgásában teltek. Egy viharos éjszakán egy kétségbeesett vándor talált rá, aki fázott és éhes volt. A remete beengedte a kunyhójába, megosztotta vele a kevés ételét, és befűtött neki. Reggel, amikor a vándor elindult, a remete látta, hogy ellopta a legértékesebb tálját. Szomorúság helyett azonban hálát érzett. Hálás volt, hogy volt mit adnia, hálás volt, hogy a vándor szükségben volt, és hálás volt, hogy a találkozás megtanította neki, hogy a kiszolgáltatottság a szeretet legmélyebb formája. Nem naivitás, hanem tudatos döntés, hogy megnyitjuk a szívünket a másik előtt, még akkor is, ha sebezhetővé válunk. Mert a valódi védelem nem a falakban rejlik, hanem a szívünk mélyén lévő fényben, amely még a legsötétebb éjszakában is ragyog.