A Kitartás Gránát Szívverése

Éreztem már, ahogy a remény lángja lobog bennem, aztán lassan, szinte észrevétlenül kialszik. Ismerős érzés, a csüggedés sötét árnya, ami a legváratlanabb pillanatokban telepszik ránk. Mintha a belső tájainkon tomboló vihar letépné az utolsó kapaszkodókat is. Azt hittem, vége. Azt hittem, nem bírom tovább. Aztán egy éjszaka, álmatlanul forgolódva, megéreztem a saját szívem mélyén egy tompa, mégis határozott lüktetést. Egy halk, de kitartó dobolást. Olyan volt, mint a gránátkő mélyvörös ragyogása, ami a sötétben is utat mutat. Eszembe jutott egy régi történet, amit a nagymamám mesélt. Egy kis madárról szólt, amit a szél egy messzi, ismeretlen tájra sodort. Fázott, éhes volt, és rettegett. De minden reggel, amikor felkelt a nap, összegyűjtötte az utolsó erejét, és énekelt. Nem tudta, hallja-e valaki, vagy sem. Csak énekelt. Mert tudta, hogy amíg énekel, addig él. Megértettem. A kitartás nem a tökéletesség ígérete, nem a könnyű út garanciája. A kitartás a szív szívós szívverése, ami akkor is dobol, amikor minden más elhallgat. A gránát emlékeztet, hogy a legmélyebb sötétségben is ott van bennünk az erő, a lehetőség, hogy újra és újra felkeljünk. Hogy énekeljünk, még akkor is, ha senki sem hall minket. Mert a legfontosabb, hogy mi magunk halljuk a szívünk dobbanását.