A Kitartás Obszidián Lépcsői

Az utunk néha kietlen táj, ahol minden lépés szinte fájdalmas. A nap könyörtelenül éget, a szél pedig csupaszra tépi a reményt. Ilyenkor érezzük, hogy a kitartásunk, mint valami ősi obszidiánból faragott lépcső, meredeken emelkedik a semmibe. Néha megbotlunk, visszacsúszunk, a lábunk vérezni kezd a szilánkoktól. Aztán, ahelyett, hogy feladnánk, letöröljük a vért, és újra megkapaszkodunk. Minden egyes lépcsőfok egy-egy legyőzött akadály, egy-egy elviselt fájdalom.

Én is jártam ezen az úton. Emlékszem, egy sötét, Hold nélküli éjszakán, úgy éreztem, képtelen vagyok továbbmenni. A lelkem súlyos volt, tele kétellyel és félelemmel. Akkor, valahol legbelül, meghallottam egy halk suttogást, egy emléket egy réges-régi bölcsességre: "A kitartás nem azt jelenti, hogy sosem esel el. Azt jelenti, hogy mindig felállsz."

És valóban, ahogy kapaszkodtam, ahogy a fájdalom ellenére is léptem tovább, valami megváltozott. Az obszidián lépcsők, amik korábban élesnek és könyörtelennek tűntek, elkezdtek melegebben fényleni. A sötétség lassan feloszlott, és a távolban halvány fény derengett. Rájöttem, hogy a kitartás nem csupán a cél eléréséről szól, hanem arról, hogy közben kiké válunk. Az obszidián lépcsők nem csak a magasba vezettek, hanem mélyen befelé is, a saját erőm forrásához. Ma már tudom, hogy a legnehezebb pillanatokban is képes vagyok megteremteni magamban a fényt, és hogy a kitartás, mint egy ősi, megbízható társ, mindig velem van.