A Kitartás Rubin Vörössége

Valahányszor a világ viharai ostromolnak, s a szív tűnik az egyetlen, védtelen pontnak a végtelen sötétségben, emlékezzünk a rubinra. Erős, mély vörösségében a kitartás ősi ereje pulzál. Látom magam előtt a hegyet, melynek gyomrában a drágakő született. Évmilliók nyomása, a forróság tüze, a sötétség némasága formálta tökéletessé. Nem adta fel, nem tört meg, hanem minden egyes nehézséget átalakított ragyogássá.

Én is ilyen rubin szeretnék lenni. Amikor a kétely kígyózó hangja eléri a fülem, és a kudarc szele fújdogál, emlékeztetem magam, hogy a lélek mélyén, ott ahol a fény sosem alszik ki, ott lakozik a kitartás rubin vörössége. Nem kell tökéletesnek lennem, csak elszántnak. Nem kell azonnal látnom a célt, elég ha hiszem, hogy az út végén vár rám a napfény.

Sokszor a legnehezebb pillanatok hozzák ki belőlünk a legmélyebb erőt. Mint a rubin, mi is a nyomás alatt formálódunk, tisztulunk. Minden egyes próbálkozás, minden egyes elesés egy újabb réteg a lelkünk páncélján. Ne féljünk tehát a viharoktól, hiszen azok formálják a szívünket rubin keménységűvé. A kitartás nem azt jelenti, hogy sosem esünk el, hanem azt, hogy minden egyes alkalommal felállunk, és ragyogunk tovább.