A Kíváncsiság Akvamarin Szárnyai

Tegnap egy elhagyatott parkban sétáltam. A fák koronája, a naplemente arany és rózsaszín árnyalataiban játszott, a levegő pedig tele volt a föld és a közeledő ősz illatával. Észrevettem egy apró, kopottas faajtót egy hatalmas tölgyfa gyökerei között. Furcsa módon, sosem láttam ott korábban. Egy apró réz kilincs díszítette.

Egy pillanatra megálltam. A józan eszem azt súgta, hogy menjek tovább. Ne foglalkozzak vele. Valószínűleg csak egy gyerekjáték vagy valami hasonló. De valami erősebb húzott. A kíváncsiság. Egy suttogás a lelkem mélyéről, ami azt kérte, hogy nyissam ki.

Vettem egy mély levegőt, és megfogtam a kilincset. Hideg volt a kezemben. Lassan megfordítottam. A faajtó halk nyikorgással nyílt ki, és egy sötét, szűk alagút tárult elém. Féltem. Nagyon. De a félelem mellett egy óriási izgalom is élt bennem. Tudtam, hogy ha bemegyek, semmi sem lesz többé ugyanolyan.

És ekkor, a holdfényben, eszembe jutott a szülőbolygóm, a Hold jegyem, ami mindig is a rejtett, a misztikus, az ismeretlen felé vonzott. Azt suttogta: "Menj! Nézz utána! Fedezd fel!"

Beléptem. A sötétség szinte kézzelfogható volt. De a szívemben egy apró akvamarin szárny rezdült meg. A kíváncsiság szárnya. És tudtam, hogy ez a szárny elvezet engem oda, ahova mennem kell. Az alagút végén, a saját, eddig ismeretlen részemhez.