A Kíváncsiság Apatit Ablakai

Azt mondják, az emberi lélek olyan, mint egy sokszobás palota. Mindegyik szobában más fények játszanak, más illatok terjengnek, más emlékek rejtőznek. Évekig éldegélhetünk a megszokott termekben, kényelmesen berendezve, biztonságosan bejárva a kijelölt útvonalakat. De mi van a lezárt ajtók mögött? Mi susog a falak között, amit sosem mertünk meghallgatni?

Évekig kerülgettem én is egy sötétedő apatitablakot a lelkem egy eldugott zugában. Féltem a mögötte rejlő ürességtől, a feltáratlan mélységektől. Hiszen mi van, ha a kíváncsiságom a pokol kapuját nyitja meg? Mi van, ha az a szoba tele van félelmetes szörnyekkel, elfeledett fájdalmakkal?

Egy napon, mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna utánam, megéreztem a késztetést, hogy mégis kinyissam azt az ablakot. Belenéztem. És mit láttam? Nem szörnyeket, nem fájdalmat, hanem csillagokat. Egy végtelen, fekete éjszakát, tele ragyogó pontokkal.

A Kíváncsiság nem a félelem ellensége, hanem a tudás kapuja. Nem a sötétségben rejtőző veszélyre hívja fel a figyelmünket, hanem a bennünk szunnyadó lehetőségekre. Ne féljünk hát kinyitni azokat az apatitablakokat, még ha oly sötétnek is tűnnek először. Mert ki tudja, talán a saját, belső univerzumunk vár minket ott, türelmesen, hogy végre felfedezzük.