A Kíváncsiság Aranyló Selyemfonala

Azt mondják, az angyalok néha selyemfonálat küldenek le hozzánk, aranylót, vékonyat, alig láthatót. Nem arra szolgál, hogy kapaszkodjunk bele és visszamásszunk a mennybe. Nem. A kíváncsiság fonala ez. Egy gyengéd biztatás, hogy merjünk kérdezni, hogy merjünk a dolgok mögé látni, hogy ne fogadjuk el kész válaszként a felszínt.

Évekig éltem egy üvegkalitkában, amit "tudásnak" neveztem. Tankönyvekbe zártam a lelkem, bizonyítványokba a vágyaim. Azt hittem, ha mindent megértek, ha mindent be tudok magolni, akkor biztonságban leszek. Aztán egy nap, miközben épp a naprendszer bolygóit soroltam fel, egy apró arany szikra villant a szemem sarkában. Egy pici fonál, ami egy nyitott könyv lapjai közül lógott ki, és lassan, szinte érzékelhetetlenül libegett a levegőben.

Megfogtam. Olyan volt, mint a napsugár, ami átsüt a harmaton. És ahogy hozzáértem, elindult bennem valami. Nem tudásvágy, nem bizonyítási kényszer, hanem valami mélyebb, tisztább. Kíváncsiság. Arra voltam kíváncsi, hogy ki alkotta a bolygókat, milyen dallamot hallanak a csillagok, mi rejtőzik egy mosoly mögött, és miért fáj néha a csend.

Elkezdtem kérdezni. Először csak halkan, magamtól. Aztán a fáktól, a madaraktól, az idegenektől a buszon. Néha butának tűntem, néha nevettek rajtam, de soha nem éreztem magam ennyire élőnek. A selyemfonál vitt engem. Nem tudtam, hová vezet, de nem is érdekelt. Mert a lényeg nem a válasz volt, hanem az utazás. A kérdés maga. A kíváncsiság lángja, ami soha nem hagy kialudni. Engedjük meg magunknak a kérdezés luxusát, még akkor is, ha a válasz talán sosem érkezik meg. Mert a selyemfonál maga a jutalom.