A Kíváncsiság Aranypora

A Kíváncsiság Aranypora... olyan finom, hogy szinte láthatatlan, mégis mindent átsző. Nem a tolakodó, mások dolgába vájkáló kíváncsiságról beszélek, hanem arról a szent, gyermeki csodálkozásról, ami a világra nyitott szívből fakad. Amikor nem ítélkezünk, nem minősítünk, csak egyszerűen *akarjuk tudni*.

Egy idős asszony mesélte nekem egyszer, hogy fiatalon rettegett a haláltól. Elképzelte a sötétséget, a semmit, a véget. Aztán egy napon, sétálva az erdőben, rábukkant egy apró, addig sosem látott virágra. Olyan apró volt, hogy szinte belesimult a mohába, de a színe valami egészen különleges, élénk türkiz volt. Órákig térdelt mellette, figyelte a szirmait, a leveleit, a harmatot rajta. És akkor, abban a pillanatban, megértette: a halál nem feltétlenül a sötétség, hanem egy ajtó valami ismeretlen, valami más felé. Egy új virág, egy új szín, egy új létezési forma felé. A félelem eltűnt, és a kíváncsiság töltötte be a helyét.

Azóta is, ha a félelem vagy a szorongás hatalmába kerít, igyekszem emlékezni erre a történetre. Igyekszem a világot, az embereket, önmagamat is egy újonc szemével nézni. Mert a kíváncsiság nemcsak tudást ad, hanem bátorságot is. Bátorságot ahhoz, hogy szembenézzünk az ismeretlennel, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, hogy megkérdezzük, hogy keressük, hogy megtaláljuk. Hogy ne a félelem, hanem az aranypor vezessen minket az utunkon.