A Kíváncsiság Bíbor Pillangói

Éreztem, ahogy a Nap a homlokomra süt, mégis, a belsőmben valami hűvös maradt. Kényelmes volt ez a hűvösség, ez a megszokott ösvény, ahol minden lépés ismerős, minden virág neve hallatán mosolyra húzódik a szám. Biztonság. Ám a biztonság olykor rács lesz, egy finom, láthatatlan kalitka, amely a szívünket ejti foglyul.

Egy öregasszony, a ráncai mély barázdákként szántották fel az arcát, ült a falu szélén, a patakparton. Szemeiben a csillagok táncoltak, mintha az egész univerzum lakozna bennük. „Miért nem lépsz át a kerítésen, gyermekem?” – kérdezte, anélkül hogy felnézett volna a kötésből.

A kerítés? Én nem láttam semmiféle kerítést. „Milyen kerítésre gondol, nagymama?”

„Arra, amelyet a megszokás fon köréd. Az a kerítés, melynek kapuja a félelem.”

Megértettem. Féltem attól, ami a megszokott ösvényen túl vár rám. Attól, hogy talán nem leszek elég jó, hogy nem találok majd olyan virágokat, melyeknek a nevét ismerném. De az öregasszony mosolya eloszlatta a kételyeket. „A kíváncsiság az élet sava-borsa, gyermekem. Ne engedd, hogy a félelem elfojtsa azt a tüzet, ami benned lobog.”

Elindultam hát. Elhagytam a megszokott ösvényt, és a lábam letért a járatlan útra. És ott, a fák sűrűjében, egy bíbor pillangót láttam. Egy olyan pillangót, melyet soha nem láttam azelőtt. A szárnyán a kozmosz titkai ragyogtak, és ahogy közelebb léptem, éreztem, hogy a szívem megtelik valami új, valami izgalmas érzéssel. Rájöttem, hogy a kíváncsiság nemcsak kérdés, hanem válasz is. Válasz arra, hogyan éljünk teljes életet, hogyan fedezzük fel a világot és önmagunkat újra és újra. Azóta a bíbor pillangók kís