A Kíváncsiság Borvörös Rózsája

Évekig elkerültem a kertnek azt a sarkát. Mindig éreztem, hogy valami ott vár, valami, amihez még nem vagyok elég bátor. Valami, ami megváltoztathat. Pedig a kert maga hívogatott, a virágok suttogtak a nevem, a fák az ágaikkal mutatták az utat, de én mégis a bejárat előtt toporogtam. Féltem, bevallom.

Aztán egy nap, mikor a Nap a Skorpió jegyében járt, és az árnyékok a leghosszabbak voltak, erőt vettem magamon. Beléptem. A sarok elvadult volt, benőtte a gaz. De a közepén, egyetlen bokron egyetlen borvörös rózsa virágzott. Soha nem láttam még ilyen mély, ilyen szenvedélyes színt.

Ahogy közelebb léptem, hallottam a rózsa suttogását. Nem szavakat, inkább érzéseket. A vágyat, a kérdést, a kalandot. Azt a kíváncsiságot, ami bennem is ott szunnyadt, eltemetve a félelmek és a rutin alá. Éreztem, ahogy a rózsa energiája átjár, felébreszti bennem azt az énemet, aki mindig is tudni akarta, mi van a hegy túloldalán, mi rejtőzik a mélytengerben, miért csillognak a csillagok.

A rózsa nem adott válaszokat. Nem mutatott utat. Csak emlékeztetett arra, hogy a kérdések feltevése maga a lényeg. A kíváncsiság az a tűz, ami életben tart, ami hajt előre, ami segít meglátni a világ szépségét és a benne rejlő lehetőségeket. És ami talán a legfontosabb, segít meglátni önmagunkban is a felfedezésre váró tájakat. Azóta sem kerülöm el a kertnek azt a sarkát. Minden nap meglátogatom a borvörös rózsát, és hagyom, hogy a kíváncsisága újra és újra lángra lobbantson.