A Kiváncsiság Csillagpor Pillangói

A régiek azt tartják, a kíváncsiság ölte meg a macskát. Én inkább úgy gondolom, a kíváncsiság az, ami szárnyakat ad. Nem ám a biztonságos, bejáratott ösvényen való haladás, hanem az ismeretlenbe vetett merész ugrás. Én, aki hajlamos vagyok a megszokásra, a kényelmes komfortzónám aranyozott kalitkájában éldegélni, most épp a pillangó szárnycsapásait tanulom.

A csillagpor, ami a szárnyaimat borítja, az az a vágy, hogy többet tudjak, többet lássak, többet érezzek. Hogy ne elégedjek meg a felszínnel, a mások által elém tárt igazságokkal, hanem magam ássak a mélyére a dolgoknak. Persze, tudom, a mélyben ott leselkedik a félelem, a csalódás, a kiábrándulás sötét árnya. De a csillagpor erős, és a pillangó szárnyai is egyre erősebbek.

A múltkor egy idős kertész mesélte nekem, hogy a legszebb virágok a legváratlanabb helyeken bújnak elő. Ahol a legtöbb a kő, a legtöbb a sötétség. Ott van szükségük a gyökereknek a legnagyobb erőre, hogy áttörjék a kemény talajt, és elérjék a napfényt. Ugyanígy van ez a lelkünkkel is. A legmélyebb kérdések, a legbonyolultabb válaszok rejtik a legnagyobb kincseket. Csak bátran kell keresni, kutatni, kíváncsiskodni. Hagyni, hogy a csillagpor pillangói elrepítsenek a valóság sosem látott, gyönyörű tájaira. Mert az igazi tudás nem a könyvekben, hanem a szívünkben rejlik, és a kíváncsiság az a kulcs, ami kinyitja azt a titkos kamrát.