A Kíváncsiság Obszidián Tükre

Hajnal volt, a nap sugarai még csak óvatosan kúsztak be az ablakon, de én már ébren voltam. Valami nyugtalanító érzés kavargott bennem, egyfajta nehezen definiálható hiány. Nem vágytam semmire konkrétan, csak arra, hogy valami megváltozzon, hogy valami új jöjjön. Mintha egy ismeretlen dallam refrénje visszhangozna a lelkemben, de nem tudnám, hogyan juthatnék el a teljes műhöz.

Sétálni indultam az erdőben. A fák között járva, a madarak énekét hallgatva próbáltam elcsendesíteni a bennem lévő zűrzavart. Egy ösvényre tévedtem, melyet korábban sosem láttam. Mintha maga az erdő kínálta volna fel nekem ezt az új utat. A kíváncsiságom felülkerekedett a félelmeimen, és követtem az ösvényt.

Hamarosan egy tisztásra értem, melynek közepén egy hatalmas, fekete kő állt. Olyan volt, mintha az éjszaka egy darabja hullott volna a földre. Ahogy közelebb léptem, megláttam, hogy a kő felülete tükörként csillog. Egy Obszidián tükör volt.

Ösztönösen tudtam, hogy dolgom van vele. Belepillantottam a tükörbe, de nem a fizikai valóm tükröződött vissza. Helyette látomásokat láttam: távoli tájakat, ismeretlen embereket, régi életeket, lehetséges jövőket. Szédítő érzés volt, mintha az egész univerzum egyszerre nyílt volna meg előttem.

Megértettem, hogy a nyugtalanságom a kíváncsiságom hangja volt. A lelkem vágyott a tapasztalásra, a tanulásra, a fejlődésre. Az Obszidián tükör megmutatta nekem, hogy a világ tele van felfedezésre váró csodákkal, és hogy a legizgalmasabb utazás mindig a saját bensőnkbe vezet.

Azóta is gyakran visszatérek az erdőbe, a tükörhöz. Nem azért, hogy válaszokat találjak, hanem hogy kérdéseket tegyek fel. Mert tudom, hogy a valódi tudás a kérdezés bát