A Kíváncsiság Opál Szivárványhídja

A Kíváncsiság. Oly sokszor fékezi ezt a tüzet a társadalom, óvatosságra intve, a „Ne nyúlj hozzá!” parancsával. Pedig a kíváncsiság nem más, mint a lélek szomja a tapasztalásra, a tanulásra, a megértésre. Olyan, mint egy opál: szivárvány minden árnyalata rejtőzik benne, és ahogy a fény rátalál, úgy tárulkozik fel egyre több és több csodája.

Emlékszem, gyermekként mennyire vonzott a nagymamám titkos kertje. Azt mondta, oda csak érett lélek léphet be, és én persze azonnal meg akartam érni. Nem engedett, csak mesélt a kert lakóiról: a beszélő rózsabokorról, a bölcs bagolyról, a kristálypatakról, aminek a vizében megláthatod a jövődet. Egy éjjel aztán, Holdtöltekor, titokban kinyitottam a kert kapuját. Nem találtam beszélő rózsát, a bagoly nem szólt hozzám, a patakban pedig csak a Hold tükörképét láttam. Csalódottan fordultam volna vissza, amikor meghallottam a nagymama lágy hangját: "Látod, kislányom? A kert mindig is itt volt, de a csodákat csak a szív tudja meglátni."

Azóta tudom, hogy a kíváncsiság nem a válaszok görcsös keresése, hanem a kérdések feltevésének bátorsága. Nem a birtoklás vágya, hanem a felfedezés öröme. Engedjük hát, hogy az opál színei vezessenek minket, és merjünk rálépni a szivárványhídra, ami a tudás és a megértés felé vezet. Mert a valódi csodák nem a kertben, hanem bennünk rejtőznek, és csak a kíváncsiság lángja képes őket felszínre hozni.