A Kíváncsiság Szivárványhídjának Építése

A kíváncsiság. Sokan óva intenek tőle, mondván, a kíváncsiság ölte meg a macskát. De vajon a léleknek nem éppen a kíváncsiság az, ami szárnyakat ad? Ami a komfortzónánk biztonságos, de olykor szűkös falai közül a felfedezés ismeretlen területeire repít?

Egy öreg kertész élt a hegyoldalban. Nem volt más vágya, csak hogy megismerje a virágok titkait. Nem a botanikai leírásokra volt kíváncsi, hanem arra, hogy mit súgnak a sziromlevelek, miközben a nap felé fordulnak. Egy nap egy különös, éjfélkék virág bukkant fel a kertjében. Nem ismerte, nem látta soha azelőtt. Ahelyett, hogy megijedt volna az ismeretlentől, a kertész rászánta az időt. Órákat töltött mellette, figyelte, ahogy a szél megsimogatja a szirmait, ahogy a méhek beporozzák.

A kertész kíváncsisága nem félelemből táplálkozott, hanem szeretetteljes érdeklődésből. És ahogy figyelte a virágot, lassan megértette, hogy minden egyes sziromlevél egy-egy kérdés, egy-egy válasz a létezésről. A kék virág nemcsak egy növény volt, hanem egy tükör, melyben a kertész saját lelkének mélyére láthatott. Megértette, hogy a kíváncsiság nem veszélyes, ha a szív vezeti. Hiszen a kíváncsiság az, ami összeköt bennünket a világgal, ami segít megérteni a bennünk rejlő végtelen lehetőségeket. Mint egy szivárványhíd, melyet saját elménk épít, összekötve a földet az égbolt ismeretlen távlataival.