A Kíváncsiság Topázszínű Kulcsa

Mindig is vonzottak a lezáratlan ajtók. Nem a titkok, amiket rejtenek, hanem az a lehetőség, ami azokon túl vár. Az ember – legalábbis én – hajlamos berendezkedni a biztonságba. Megismerni egy útvonalat, egy emberi kapcsolatot, egy gondolati sémát, és ragaszkodni hozzá, még akkor is, ha szűkös. Félelem ez? Talán. De talán egyszerűen csak kényelem. A Kíváncsiság a lökés, ami kimozdít a langyos vízből. Emlékszem, kiskoromban nagymamám mindig azt mondta, "Ne légy kíváncsi, mert hamar megöregszel!". De én tudtam, ő valójában a világtól féltett.

Egy régi könyvben olvastam egyszer egy mesét egy topázkulcsról, ami minden ajtót kinyitott. Nem csak a fizikaiakat, hanem a belsőket is. A szív, az elme, a lélek kapuit. És azt írták, a kulcs a Kíváncsiság maga. Nem a pletykaéhes, ítélkező érdeklődés, hanem a tiszta, gyermeki rácsodálkozás a világra. Az a vágy, hogy megértsük a miérteket, a hogyanokat, az összefüggéseket. Hogy ne fogadjuk el a válaszokat készpénznek, hanem kérdezzünk tovább.

Mostanában gyakorlom. Minden nap keresek egy új ajtót. Egy új témát, egy új embert, egy új gondolatot. Beleolvasok, beszélgetek, elmerülök. És néha – nagyon ritkán – a topázkulcs tényleg elfordul a zárban. És akkor kinyílik valami. Valami új perspektíva, valami új lehetőség, valami új önmagamból. És rájövök, az öregedés nem a kíváncsiságtól jön, hanem a hiányától. A bezárt ajtók mögött rekedt lélek roskad össze. A nyitott szív szárnyal.