A Kontroll Gránát Ketrece

Néha úgy érzem, mintha gránátkövekből épült volna a börtönöm. Vörösen izzanak a falak, a merev akaratom keményre forrasztott szilánkjai. A kontroll, ez a látszólag erős vágy, hogy mindent kézben tartsak, hogy a sors szálait én irányítsam. Mániákusan rendezem az életem gyöngyeit, nehogy egy is rossz helyre kerüljön, nehogy valami kibillenjen a tökéletes egyensúlyból. De ki mondta, hogy az élet egyáltalán egyensúlyban kell, hogy legyen?

Egy öreg kertész mesélte egyszer, hogy a rózsák is a legszebben akkor virágoznak, ha néha megrázza őket a szél, ha a Nap hol perzseli, hol elrejti őket a felhők mögé. A túl gondozott rózsa hamar elszürkül, megfakul, elveszti a vad szépségét. Ugyanígy van ez velünk is. A görcsös kontroll megfoszt a spontaneitástól, a váratlan örömöktől, a csodáktól, amik csak akkor bukkannak fel, ha elengedjük a gyeplőt.

Észrevettem, hogy amikor végre megengedem magamnak, hogy ne tudjak mindent, hogy ne irányítsak mindent, akkor nyílnak meg a kapuk, amikre soha nem számítottam. Mintha az Univerzum épp arra várna, hogy elengedjem a gránátfalakat, hogy beengedjen egy kis friss levegőt, egy kis színt, egy kis igazi életet. Lassan, nagyon lassan elkezdem bontani a ketrecemet. Egy-egy kővel kevesebb, egy lélegzetvételnyi szabadság. Talán sosem leszek teljesen szabad, de minden egyes apró engedés közelebb visz az igazi önmagamhoz, ahhoz a lélekhez, aki nem fél a káosztól, mert tudja, hogy a káoszban is ott rejtőzik a lehetőség.